Az alábbi személyes történetet egy távoli földrészre költözött ismerősöm küldte, akit még a 12 lépéses anonim közösségben ismertem meg, több mint 11 éve:

Budapesten, elvált szülők gyerekeként nőttem fel. Apám elhagyott minket miután megszülettem. Szegénységben töltöttem az első éveimet. Anyám takarítónőként dolgozott és az anyagi biztonságot nem tudta megteremteni, így, próbált valakit találni aki részt vehetne az életünkben. A férfiak jöttek-mentek egészen addig, amíg megtalálta a számára megfelelőt, akiben látta az anyagi biztonság lehetőségét és a potenciális apát. Sajnos a „nagy ő” egészen addig, amíg el nem hagytam a családi otthont, verbálisan bántalmazott. Azt nevelte belém, hogy egy szar, életképtelen alak vagyok és soha nem fogom vinni semmire. Hogy ezt nyomatékosítsa bennem, igyekezett ezt napi szinten tudatni velem. Mivel nem volt külön szobám, így egy légtérben kellett élnem velük, amit rettenetesen gyűlöltem, de korán megtanultam elrejteni az érzéseimet és a gondolataimat. Teljesen bezártam, amit megelőzött egy iskolai bántalmazás is. Rettegtem mindenkitől, így mindig az erősek mellé álltam és hamar megtanultam, ha mindenkinek megfelelek, akkor nem tudnak bántani, így azt és úgy tettem ahogy azt az aktuális esemény megkövetelte. 8. végéig jó fiúnak számítottam, de amint bekerültem a szakmunkás suliba, egyenes volt az utam a droghasználat felé. Első berúgásom 14 évesen volt és onnantól kezdve minden hétvégén arra törekedtem, hogy valamilyen módon kábítsam magam. Ittam, szipuztam majd szép lassan, a rendszerváltás után beszivárogtak a klasszikus drogok mint a fű, speed és a heroin. Az iskola után leléptem otthonról és az utcán éltem, mert még az is jobb volt, mint egy légtérben a nevelő apámmal. Sokat voltam elvonón, amit pihehőnek használtam csak, mert nem volt célom végleg leállni.

Húszas éveim elején hepatitisz c-vel diagnosztizáltak, de ez sem rémisztett el a használattól. Mélyen legbelül tudtam, hogy nem jó amit csinálok, de nem láttam a kiutat. Próbáltam normális életet élni, volt munkám, később, párkapcsolatom és lakásom is, de nem találtam a helyem a világban, és heroinnal gyógyítottam a lelkemet, amit mellékesen drogdílerkedesből finanszíroztam, mert a fizetésem nem volt elég rá. Metadonon voltam évekig, és ott ajánlották egyszer, hogy mi lenne, ha lemennék egy rehabra. 30 éves voltam ekkor. Két hónapot töltöttem ott, amikor elküldtek, mert többen kimentünk és ittunk alkoholt.

A következő két évben próbáltam szociálisan inni, de nem működött és mielőtt nagy bajba kerültem volna, lementem az első 12 lépéses, anonim, önsegítő gyűlésemre. Sokat kaptam a közösségtől az első időkben és rengeteg szart ki tudtam magamból adni, amit addig évekig magamba fojtottam. A közösségnek nagyon nagy a terápiás ereje, és ebben rejlik a sikere is, azon tagok számára akik nyitottak rá. Mivel nekem mindig is könnyen ment azt csinálni, amit mások mondanak, így sokáig működött is. Közel 4 éve voltam józan, amikor visszaestem. Akkoriban mindenhol a HIV-ről hallottam és mivel a józanságom elején kb. 2 évig társkereső oldalakon lógtam és úgy váltogattam a partnereimet mint más a ruháit, elkezdtem aggódni. de nem volt bátorságom segítséget kérni vagy elmenni egy tesztre. Ennek az oka az volt, hogy a legnagyobb félelmem az életemben az volt, hogy mások mit gondolnak rólam és attól féltem, hogy ki fognak közösíteni. 2 hónapig napi szinten felmerült bennem az öngyilkosság gondolata. Bújtam a netet és kerestem a válaszokat aminek a vége az volt, hogy már minden tünetet produkáltam. Aztán eljött egy nap amikor választás elé kerültem, kinyírom magam, vagy megpróbálom kiütni magam. Vettem egy pakk heroint, de nem tudtam mar elnyomni magamban a tanultakat és a belső hangot, így másnap már újra egy gyűlésen ültem, majd elmentem egy tesztre ahol közölték velem, hogy nem vagyok HIV fertőzött. Elsírtam magam, és azóta a nap óta nem dohányzom.

Az egyik legnagyobb lecke volt az életemben ami rámutatott arra, hogy mekkora ereje van az emberi elmének.

Később külföldre költöztem, ahol azóta is élek. 12 évig voltam az anonim 12 lepéses közösség tagja.

Ma, már több mint egy éve nem járok gyűlésekre aminek több oka van. Azt gondolom, abban nagyon nagy segítségemre volt, hogy megtanuljak egészséges mintákat kialakítani az életemben és megtapasztani, hogy drogok nélkül is lehet teljes értékű eletet élni. Hogy nem kell reggel nyomnom valamit, hogy bemenjek dolgozni, vagy, hogy le tudjak ülni egy társasággal beszélgetni. Viszont voltak dolgok az életemben, amik alig, vagy nem változtak, így elkezdtem más utak felé keresgélni. Mindig is spiritualitás útkereső voltam, így elkezdtem meditálni, jógázni és tanulni az új, függőségekkel kapcsolatos kutatásokról. Így lyukadtam ki a pszichedelikus drogoknál. Csatlakoztam több csoporthoz, filmeket néztem és kutattam a témában egészen addig, amíg egy varázsgomba szertartáson találtam magam. Rájöttem, hogy túlságosan keményen bánok magammal, nagyok az elvárásaim magammal szemben és ADHD-s vagyok gyerek korom óta, amit soha nem diagnosztizáltak. Talán a legnehezebb az volt, hogy újra programozzam magam abból amit a 12 lépés tanított, hogy ha egyszer újra használni fogok, akkor jön a mindig a programban erősen hangsúlyozott börtön, intézet és halál. Hát nem így lett. Szerencsére nagyon sok olyan csoport van már a neten azokkal, akik elhagyták a programot és ezek között sokan vannak akik 10, 20 vagy akár 30 évet is eltöltöttek ott. Sokuk mai napig józan, de van aki szociálisan iszik. Alkalmanként használ, de van egy olyan 12 lepéses program is, ami engedélyezi a pszichedelikus drogok használatát, beleértve a kannabiszt.

Amit megtanultam az elmúlt egy évben, hogy drog és drog között óriási különbségek vannak. Én régen azért használtam, hogy ne kelljen szembe néznem a problémáimmal, ma meg azért, hogy szembenézzek velük. Ebben segít a kannabisz és a varázs gomba. A poén az egészben, hogy ezeket a drogokat utáltam pont azért, mert megmutatták mi is van bennem legbelül. Amióta erre az útra léptem sokkal jobb a kapcsolatom a párommal, a fiammal és a körülöttem lévő emberekkel. Nem szaladt el velem a ló, nem emelkedett az adagom és sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Évekig nem voltam képes nevetni, vagy jól érezni magam, mert azt gondoltam, nem érdemlem meg. Ezt tanultam meg gyerekként és ezt a mintát hordoztam a felépülésemben is. Ma már nincs mi elől menekülnöm és azt gondolom, van gyógyulás a függőségből ami egy hosszú és rögös út, de megéri az áldozatot. Sajnos a szégyen és a bűntudat felüti a fejét, amikor valaki elhagyja a 12 lépéses felépülő közösséget, és ez van, akinél halállal zárul. Nem azért mert függő, hanem azért amit a programban belénevelnek. Egy félelem alapú programban, nehéz szabadnak lenni, és én ezt a szabadságot kaptam meg, amikor úgy döntöttem, más utat keresek. Nem volt egyszerű, de nem bántam meg. Sikeres embernek tartom magam, mert sok mindent elértem az életemben. Vállalkozásom van egy távoli földrészen, van feleségem és egy kisfiam, de a legnagyobb sikeremnek azt tartom, hogy legyőztem a démonjaimat és kiszabadítottam magam a saját elmém fogságából.